Drága nyulacskáim, pár nappal ezelőtt emailben feltettek nekem egy kérdést: „Kedves Gyula, érdekli, hogyan ne felejtse el, amit egyszer már megtanult?”
Érdekelt a dolog, megmozgatta a fantáziám, de aztán elgondolkodtam egy kicsit. Biztos, hogy nem akarok én felejteni? Nem biztos! Eszembe jutott, nem felejtettem el, hogy mennyi mindent, mennyi mindenkit szeretnék elfelejteni. Abban is biztos vagyok, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki így van ezzel.
Például szeretném elfelejteni Orbán Viktort és bandáját, de persze ennek feltételei vannak! Nem felejtek könnyen! Nem vagyok én egy vérnyúl! Én csak egy kis szürkenyúl vagyok, aki még csak nem is nemzeti, de talán pont ezért, mindig igyekeztem humanus lenni. Mielőtt elfelejteném őket, az ország érdekében is, szeretném tudni, hogy jó helyre kerülnek. Na, jó, ha nem is jó, de legalább megérdemelt helyükre! Mindenki érdeme, értelme, állapota szerinti helyre. Ki börtönbe, ki elmegyógyintézetbe. Az a helyzet, hogy rendszerető ember vagyok, mindennek a helyére kell kerülni, az összecapcarázott vagyonkáknak is jogos tulajdonosukhoz, a magyar államhoz!
Nem vagyok telhetetlen, de sok mindent el szeretnék felejteni!
Szeretném elfelejteni a gyűlölködést, az ország megosztottságát. Az adóinkból, akaratunk ellenére, jelentősen túlárazva felépített stadionokat. A sok külföldi és hazai focista diszkriminatív és igazságtalan adókedvezményét. A strómanokat. Az ál feltalálókat. Az ál közmédiát. A határon túli szavazókat. A bólogató, csukott szemmel aláíró, gerinc nélküli Jánost. A rőzseszájú gazembert. A gátlástalan és beképzelt jegybankelnököt. A "133 bátor" embereket. A bűnözőket, akik a sorsunkról szavazhatnak még a parlamentben is. A lölőknek juttatott milliárdos vissza nem térítendő támogatásokat. A kórházi katonákat. A többhónapos kórházi várólistákat. Az omladozó kórházakat. A Fudan egyetemet. Az orosz atomerőművet. Azt, hogy kínai és orosz gyarmat vagyunk. A 28.000Ft-os nyugdíj minimumot. Az inflációt jóval meghaladó képviselői illetményemeléseket. A jóval infláció alatti béremeléseket, nyugdíjemeléseket. A politikusokat és oligarcháikat ganéjból kimosó poltpétereket. Szeretném elfelejteni, hogy százezreknek kellett elhagyni az országot megélhetésért. Azt, hogy a nyugat összeszerelő, alkatrészgyártó országa lettünk. Hogy a kormány többet költ fegyverekre, mint az állampolgárok életkörülményeinek javítására, a gazdaság fellendítésére. Azt is, hogy sokaknak kell ingyen ebédért sorba állni egy élet munkája után. Az éhező gyerekeket. A verejtékünkön aljas módon meggazdagodott minisztereket, purgyéikat, és hozzátartozóikat. Hogy a nemzeti vagyon jelentős része magánkézbe került. Hogy alapítványország lettünk. A meggyalázott alkotmányt. Hogy egy család már szinte teljesen kisajátította tavainkat. Hogy szégyenkeznünk kell Európában miniszterelnökünk, kormányunk miatt. Nah, ennyi tán elég is lesz hirtelen. Lenne még sok minden, de mint fentebb írtam, nem vagyok telhetetlen.
Hát, most mondjátok meg aranyos drága nyulacskáim, ezek után kell nekünk félni a felejtéstől? Nem, azt viszont soha ne felejtsük el, hogy kik vagyunk, és mire és kikre nincs szüksége ennek az országnak!