A Tisza parton, egy fűcsomón ültem,
s néztem, hogy úszik el a sok ganéj.
Szelíden, habozva folydogált a Tisza,
mosta az ország minden szennyesét.
Nem tiszta.
Eltűnődtem a szagoktól bódulva,
gyűlt bennem a harag,
nem tarthattam vissza.
A Tisza csak folyt, a szarcsomók
játszadoztak a habok tetején,
mint kisgyermek anyjának kebelén.
Eső kerekedett, próbálta elmosni,
mit emberek próbáltak eldugni.
A ganéjnak nincs nemzettsége,
nincs hazája, sőt gazdája sincs,
nem is kell senkinek, nem kincs!
De mégis! Emberek! Álljon meg a menet!
Ez a gyalázat tovább így nem mehet!
Nyissa ki végre mindenki a szemét,
vagy elönt bennünket a ganéj, és a szemét!
Vétkesek közt cinkos, aki néma,
Aki tud valamit, nyissa ki a száját, még ma!
Rendezni kéne már fontos dolgainkat,
ez lenne a mi dolgunk, ne várjunk hát sokat!
Amit fentebb írtam, komolyan gondoltam,
essen össze minden ganéj, holtan!
- szeptember
