Mi magyarok, úgy látszik a cserbenhagyásra szakosodtunk. Ez nálunk már nemzeti hagyomány. Hungarikum. Javaslom felvenni a kulturális örökség listájára is!

Minden elismerésem a diákoké! Nagy dolgot vittek és visznek véghez!
Mit is? Kiálltak másokért!
Akkor, amikor rendre azt tapasztalhatjuk, hogy sokan még magukért sem mernek kiállni! Példát mutattak! Bátorságból! Emberségből. Önzetlenségből. Figyeljünk oda rájuk! Védjük meg őket!
Megmutatták, mégiscsak lehet rájuk számítani.
Megmutatták, mit kell tenni, ha megpróbálnak bennünket meggyalázni, semmibe venni, ellehetetleníteni.
Megmutatták, hogy ki kell állnunk egymásért, mert ha nem tesszük meg, mi leszünk a következők!
Megmutatták, mennyi erő van az egységben, az összetartásban.
Szinte már mindent megmutattak, de mi mégsem akarjuk megérteni, nincs más út!
Annak idején a főiskolások, egyetemisták sem értették meg, hogy az SZFE bedarálása ellen tiltakozók mellé, ha úgy tetszik társaik mellé kellett volna állniuk! Tetten érhető a cserbenhagyás minősített esete! Meg is lett az eredménye! Ők lettek a következők. Szégyen, de még mindig nem értik, itt nem egyszerűen tanárokról, diákokról van szó, hanem a jövőnkről! A becsületünkről! Az ország becsületéről! Az ország jövőjéről!
Továbbmegyek, a már iskolákból kikerült munkavállaló fiatalok – és persze az idősebbek sem - szintén nem akarják felfogni, itt már régen nem a pedagógusok bérezéséről van szó! Ugyanebben a cipőben járunk mindannyian!
Így jártak annak idején az orvosok, nővérek is. Saját magukat is cserbenhagyták! Az egészségügyesek emlékezzenek csak bátran a fekete ruhás nővérre, Sándor Máriára! Őt is cserbenhagyták!
Maradhatunk az oktatás terén is, hiszen, ha jól megnézzük, a pedagógusoknak is csak egy kis része mer tiltakozni, ha a diákok nem álltak volna ki mellettük, sehol sem tartanának! Még csak most kezdik felismerni, hogy tüntetésekkel nem mennek semmire. A szakszervezetük néhány hónappal ezelőtt még elfogadta a gyalázatos sztrájktörvényt is, pedig lehetett tudni, ami törvényes, azt nem lehet sztrájknak nevezni, de legfőképpen eredményt nem lehet elérni vele.
Megkérdezhetnétek, mit várok én az úgymond pórnéptől, mikor a választott képviselőink nem csak bennünket, de még saját magukat is rendszeresen cserbenhagyják? Soha nem álltak ki érdemlegesen senkiért, magukért sem! Mostanában éppen Hadházy a soros. A rőzseszájú gazember a diliházban kénye-kedve szerint mindenkivel azt tesz, amit csak akar, mert mindenki csak saját magával foglalkozik. Milyen emberek, milyen képviselők az ilyenek?
Sorolhatnék még cserbenhagyásos eseteket, de felesleges. A lényeg az, amíg nem ismerjük fel, hogy nem csak magunkért, hanem másokért is ki kell állnunk, hogy csak együtt van esélyünk a tehetségtelen, embertelen, és ráadásul aljas rablóbanda ellen, akik kezébe került az ország irányítása, addig ne is álmodozzunk sorsunk jobbrafordulásáról, az ország felemelkedéséről!
Ki lehet rúgni tanárokat, dolgozókat, de egy országot nem lehet kirúgni!
Ideje lenne már bizonyítani a tételt, s ezt az öltöző szagú trottyosnak is tudtára adni: ha nem megy a csapatnak, nem a játékosokat szokás (kell) kirúgni, hanem az edzőt! Szemébe kéne mondani: Ki vagy rúgva!