Szürkenyúl nem viccel!

Senki nem bújhat el

Ezisenyém király

2017. november 06. - Szürkenyúl

Kalandos éjszakán vagyok túl. Már lefekvéskor az volt az érzésem, nem fogok jól aludni. Most vagy az volt a baj, hogy túl keveset ettem, vagy az, hogy túl sokat ittam. Mindegy is, mindkettő kiheverhető, de amit láttam, az nehezebben! Az éjszaka közepén arra eszméltem, hogy leskelődök befelé egy földszinti ablakon, az ablakrácsba kapaszkodva. Egy nagy szobában sokan tartózkodtak, asztaloknál ültek. Azt vettem észre, hogy nagyon különlegesen viselkednek, de két-három fehér ruhás egyén igyekszik fenntartani a rendet. Hamar rájöttem, kórtermet látok, az is világossá vált előttem, hogy értelmi fogyatékosok a bent lévők. Volt közöttük egy alak, aki a többieknél láthatólag sokkal különbnek, minimum Istennek képzelte magát. Hát, nem úgy nézett ki! Legalább is én még ilyen rusnya, dagadt Istent nem láttam.
Nem engedte, hogy levegyék a sapkáját. Mint később kiderült még fürdeni is csak sapkában volt hajlandó. A furcsa fejfedőre nagyméretű, színes gombokat varrt, csüngő díszek voltak rajta, valamint a tetején is volt valami dísz. Az ápolók próbáltak kedvében járni, többször is kiegyenesítették a sapka tetején ágaskodó keresztre hasonlító, láthatólag utólag odavarrt díszt. A sapka alatt lakó azonban minden alkalommal újra 45 fokos szögbe állította vissza. A kabátján egy feltűnően nagy zseb volt, ami láthatólag nem volt üres. Állandóan sámlit hordott a hóna alatt, azonban sosem ült rá. Sűrűn nyalogatta a száját. Ez két okból lehetett. Egyfelől a gyógyszerek hatása, másfelől megfigyelhető volt az is, ha ezek a mozdulatok sűrűsödtek, akkor biztosra lehetett venni, hogy beszélni fog. Amikor sokan voltak körülötte, akkor mindig felállt a sámlijára, és kappanhangon szónokolni kezdett. Ilyenkor karját kényszeresen emelgette, és az ujjaival úgy tett, mintha papírlapokat igazítana meg maga előtt. Fejét mondandója közben furcsán rángatta. Beszédét mindig azzal kezdte, hogy Isten kegyelméből áll a sámlin, és ő a magyarok királya. Ilyen alkalmakkor rendre disznóólakat akart átadni, vagy a szomszéd asztalnál ülőket gyalázta, sötét oldalnak nevezte őket. Ha valaki megkérdőjelezte kilétét, olyankor a zsebére mutatott, s azt mondta, Isten a zsebében van, és ő minden magyarok királya. Egy másik beszédében még azt is hozzátette, hogy Isten akaratából hamarosan Európa császára lesz, és minden az övé lesz, még az Isten is.
Elővigyázatosságból, cipőfűzőt, vagy más, hosszú, vékony ruhadarabot nem viselhettek.  Ennek ellenére gyakran rongydarabokból nyakkendőt formált magának. Az ápolók látva, hogy nem akar ártani sem magának, sem másnak, hagyták. Annál is inkább így tettek, mivel sűrűn igazgatta, belátták, ezzel a pótcselekvéssel legalább jól elfoglalja magát.
Nehéz volt kommunikálni vele, mivel bármit kérdeztek tőle, vagy nem válaszolt, vagy egészen másról kezdett beszélni. Csak a vele egy asztalnál ülőkkel volt hajlandó szóba állni, a többi asztalnál ülőket ellenségnek tekintette, és állandóan sértegette őket. Más esetekben a karbantartónál feljelentette némelyiket. Valószínűleg azért a karbantartónál, mert munkaruháját egyenruhának nézte.
A mellettük lévő asztalnál ülő beteg megkérdezte tőle, hogy mikor lesz a reggeli. Ezen rettentően felháborodott, dühében azt válaszolta, ezt a kérdést nem teheti fel, mert titkosította, a válaszról már nem is beszélve. Különben is, ha nem tetszik, meghosszabbítja a felcsúti kisvasutat Bicskéig, tette hozzá.
A betegektől megkövetelte, hogy felségnek szólítsák.
Állandóan mellette ült egy ősz pofa, aki mindig őt nézte, és néha akkor is tapsolt, amikor meg sem szólalt. A gondozók valamilyen furcsa zacskót kötöttek a nyakába. Először nem értettem, de jobban megnézve rájöttem, hogy állandóan folyik a nyála. Ebből kifolyólag nyálzacskó lehetett.
A mellette ülő nyikhaj játékhelikopterrel játszott, utánozva annak hangját is.
Láttam egy malacképű figurát is, állandóan az asztal közelében sertepertélt. Nem tartozott szorosan a társasághoz, de úgy tűnt, nagyon fontos a „magyarok királya” számára. Ő látta el mindennel, amire buggyant elméje igényt tartott.
Amellett, hogy királynak képzelte magát, úgy láttam volt még másik dilije is. Bármit meglátott maga körül, mindenre azt mondta, hogy ez is enyém, az is enyém. Ahogy ott kapaszkodtam leselkedtem, egyszer csak felém mutatott, és azt mondta, hogy az is az enyém. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, azt hittem, most végem. De nem! Egy nagy légy repült irányomba, arra mutatott. A szomszédos asztalnál ülők el is nevezték Ezisenyém királynak.
Ezután azt vettem észre, az ápolók mindenkit kitessékelnek a helyiségből, eljött a takarodó ideje.
Megpróbáltam követni királyunkat, felkapaszkodtam egy ugyancsak rácsos ablakba. Benéztem, bár ne tettem volna! Ijedtemben dobtam egy hátast. Már fent ült egy tákolmány tetején elhelyezett fotelben, az elmaradhatatlan sapkájában. Ez még mind semmi! A hátára vetve egy bíborszínű pufi paplan volt, kezében egy bunkósbot. Ez lehetett a jogara, mert nagy élvezettel hadonászott vele.
A látványtól, meg az eséstől azonnal felébredtem. Kinyitottam a szemem, megnyugvással tapasztaltam, hogy a szobámban, az ágyamban vagyok, és semmi bajom. Az egész csak egy álom volt.
Az utolsó emlék, amire még emlékszem, feliratok a falon, a „trónnal” szemben: Felcsút, Bicske, Páty, Budapest.
Reggel óta azon gondolkozom, ez most jó, vagy rossz álom volt.
Arra jutottam, egyelőre csak álom, de még lehet valóság is!

A bejegyzés trackback címe:

https://szurkenyul.blog.hu/api/trackback/id/tr1613182296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.