Tegnap úgy látszik nagyon bevacsoráztam, mert éjszaka rémálmom volt. Azt álmodtam, valaki hátulról rugdos, noszogat, hogy mennyek fel egy színpadra. Én persze nem akartam, de nem tágítottak. Végül beadtam a derekam. Most elmesélem, mire emlékszem:

 Jól van, na, megyek már, nem kell lökdösni!

Jó napot! Maguk régóta itt vannak már? Nem rám vártak, remélem? Nagyon sokan vannak! Ennyi ember előtt én még nem beszéltem. Biztos, hogy nem akar senki most hazamenni?
Ha nem, hát nem, maguk tudják.
Nem akartam én ide jönni, a fiam erőltette. Ilyenek ezek a mai fiatalok. Állandóan követelik maguknak a lehetőséget, aztán meg tessék, engem tuszkol előre: otthon nagy pofád volt öreg, most mutasd meg! Különben nem panaszkodhatok rá, csodagyereknek indult, már születésekor annyi esze volt, mint most.
Maguk fizettek, hogy itt legyenek? Áhá, akkor maguk a közönség. Csak ne legyenek közönségesek, arra itt vagyok én. Különben is, maguknak több joguk van, mint nekem, aki nem fizetett. Azér’ ha kérhetem, legyenek kíméletesek velem. Igaz, hogy én nem fizettem, viszont nekem csak állóhely jutott. Ráadásul, még mondanom kellene valami vicceset is, mer’ különben hamar fütyülnek rám.
Maguk honnan jöttek, melyik irányból? Hátulról?
Legközelebb én is onnan jövök. Itt a bejáratnál van egy némber, aki mindenáron be akart porozni. Valami fehér porral kísérletezett, azt mondta, púder, de én tudom, hogy manapság a fehér porral vigyázni kell. Különben is minek a sok púder, miért akarnék én másnak látszani, mint amilyen vagyok?
Ebből is látszik, a bejövetel nagyon fontos…
Ki itt a főnök? Nem szólna valaki a villanyszerelőnek, ne rám irányítsa ezt a sok lámpát? Maguk régebben itt vannak, lehet, hogy nem is először, híresebbek, mint én. Én csak egy kis szürke nyúl vagyok – még csak nem is nemzeti -, kopott bundával.
Nem mondta a fiam, hogy ilyen meleg lesz a sok lámpától, meg mi tagadás, be is vagyok egy kicsit szarva.
Különben még jó is hogy izzadok, mint egy ló, különben már égnék. Jó, tudom, egyesek szerint –a fiamról már nem is beszélve- így is égek. Ahogy ismerem, a háttérben szurkol, na, ebből másszál ki öreg! Erről jut eszembe, ellátott azért jó tanáccsal is. Mondta, mielőtt belökdösött, hogy a jobbik oldalam mutassam. Csak azt nem mondta meg, melyik az. Maguk szerint? Ez? Vagy ez? Esetleg ez? Á, ez biztosan nem, háttal nem kezdünk mondatot. Esetleg álljak előre tett lábbal, mint az asszonyok a TV-ben? Tudom én, hogy nem egyszerű két lábbal állni a földön. Nekem például rövid lábam van, épp hogy leér a földre. de legalább nekem leér. Ismerek olyat, akinek nem ér le. Ezt onnan is lehet tudni, mert sámlit kell a lába alá tenni, hogy ne a levegőben álljon, meg hogy felérje a szószéket.
Áh, most már mindegy, már úgy is megismertek minden oldalamról. Próbálkoztam én magamtól is a jobbik oldalam mutatni. De nem mindig tudtam eldönteni, melyik az. Ráadásul nem is mindig az a kifizetődő. Ez már fiatal koromban is így volt. A seregben például azt hittem, jobban nézek ki szakállal. Egyik századsorakozón szólt is a hadnagy elvtárs: szakaszvezető, maga nagyon szőrös. Jó szeme volt, igaz más se. Persze könnyű dolga volt észrevenni. A század elején feszítettem piszkosul.
A seregben, ha az elöljáró szólt hozzánk, mindig válaszolni kell, én is így tettem: Jelentem, igen! Viszont szőrös katonával már nyertek háborút, de butával még nem. Mit mondjak? Nem növeltem a népszerűségem, az biztos, legalábbis a hadnagy előtt nem. Különben én meg is értettem. A Varsói Szerződés hadserege nem nézhetett ki akárhogy, bár ha belegondolok, nem az a legfontosabb.
Hol hagytam abba, aranyoskáim? Á, mindegy is, úgy sem lennék azzal előrébb. inkább azt kéne tudnom, hogy mi következik. A siker hogy meg szédíti az embert…
Szóval, mint mondtam nagyon fontos, hogy rend legyen. Az én időmben, ha jött egy magas elöljáró a városba, mindennek ragyogni kellett, még a napnak is! Az út szélén nem nyílhatott csak pirofehérzöld, vagy piros, vagy fehér, vagy zöld virág, vörös csillag, esetleg lehetett még ott sarló, vagy kalapács. Ma már persze más a helyzet, ma már nem nyílhat sem sarló, sem kalapács. A fákon nem lehetett varjúfészek. Napi parancsba kiadták, a fészkeket el kell távolítani. Az életben maradt madarak, fészkeik visszarakásáról maguk gondoskodnak! – szólt a parancs. Greenpeace akkor még nem volt, a tűzoltóság kivonult, vízágyúval leverték a fészkeket, nehogy már a nyüves varjúja leszarja a toronymagas elöljárókat. Persze, ma már ez sem fordulhat elő. Mai nagyjaink már csak olyan helyre mennek, ahol kezet csókolnak nekik. Nem mennek olyan helyre, ahol leszarhatják őket. Bocsánat a csúnya szóért, de hát erről van szó. Ugyan már, mit fintorognak. Bele lépni lehet, csak kimondani nem? Különben is e mindennapi szavunk már megkövetelte a helyét a szépirodalomban is! Mondok jó példát. Általam is nagyon szeretett Moldova György egyik könyvében olvastam egy tanulságos aforizmát, így hangzik: Szarból nem lehet ostort fonni, de nem is érdemes, mert úgy sem lehetne vele csattogtatni. Ezt ajánlom a maguk figyelmébe is.
Nehéz a kisemberek élete, csak gondolják végig. Nehezen tudok eligazodni a mai világban.
Honnan vegyek én jó példát? Kinek higgyek én mostanság? Csak kapkodom a fejem. Fene, aki megeszi, régen sokkal könnyebb volt. Azt mondták nem szabad lopni, és megbüntették, aki lopott. Ma meg mi van? Nagyjaink úgy lopnak mintha kötelező lenne.
Én még úgy tanultam, nem szabad közvagyont rongálni, mások kerítését bontani. Most meg mit látok? Miniszterek bontják, és még büszkék is rá!
A korrupció szót alig ismertük, most meg kormányunk jár az élen. Csak kapkodom a fejem, mindenfelé nokiás dobozok röpködnek. Csak az a baj, hogy még egyet sem sikerült elkapnom. Az autóm is nyitva hagytam egy párszor, de nem, nem, és nem, senki nem rakott még bele egy nyamvadt milliót sem. Úgy látszik, mindig rosszkor vagyok rossz helyen.
Rájöttem ám, hogy tudna kis nemzetünk felemelkedni, meggazdagodni. Minden családból egy főt ki kéne nevezni miniszternek. Föl se tűnne, már ma is annyi miniszter, államtitkár van, mint a nyű! Némelyiknek még tálcája sincs, sőt, soknak még esze sem! Mint láthatjuk, minden miniszter nagyon gyorsan meg tud gazdagodni, s a miniszterek rokonai is gazdagodnak rendesen. Kész. Egy csapásra megszüntetném a szegénységet. Ilyen egyszerű.
A mai elöljárók, persze tudnak helyezkedni, és azt is tudják mikor, és hová kell elbújni.
Van olyan például, aki pet palackok közé bújt, de pórul járt, mert belegabalyodott a kupakokba. A másik kisfiú, az az arrogáns gyerek, megpróbált elszaladni a riporterek elől, de nem sikerült, így egy frappáns válasszal vágta ki magát. Azt mondta a riporternek, hogy gratulál. Vakuljon meg a lovam, ezt ki nem találtam volna! A másik szép beszédű meg áldott, békés karácsonyt kívánt a riporternek, válasz helyett. Ezután, ha valamit elbaltázok, azt fogom én is mondani a főnökömnek, hogy gratulálok, vagy kívánok neki áldott, békés karácsonyt.
Mostani vezetőink már sérthetetlenek. Ha valami baj van, rögtön mentelmi joguk mögé menekülnek. Nem is értem, miért kellett ilyen jogot kitalálni. Előre tudták, hogy bűnözni fognak? Nem mentelmi jog kéne, hanem fogda, mint az én időmben, a seregben. Gondoljanak csak bele, milyen szép lenne. Szinte már látom is! Folyik a munka a parlamentben, szavazásra kerül a sor. Szavazás eredménye: 150 igen, 50 nem szavazat, 12 fő igazoltan távol, ebből 4 fő fogdában. Csodálatos! Esetleg megfontolandó, hogy lehessen onnan is szavazni. Most miért nevetnek, a mai technikai színvonal mellett ez is lehetséges.
Mielőtt kineveznek, vagy megválasztunk egy képviselőt, vagy egy minisztert, nem átvilágítanám őket, az úgy sem ér semmit. Ezek olyan sötétek, hogy nincs az a fénysugár, ami átvilágítaná őket! Nyelvvizsgát tetetnék velük. No, nem tenném magasra a lécet, csak a jó édes anyukájuk nyelvét kellene ismerniük. Nem Európát kell szolgálniuk, csak bennünket. Annyit kellene tudniuk mi a képviselő, vagy a miniszter szó jelentése. Igaz, ami igaz, a maiak közül így is sokan megbuknának!
Na, mindegy, ott hagytam abba, milyen nehéz az élet. Zsenge fiatal koromban is nagy veszélyek leselkedtek rám. Felkerültem például a káderutánpótlás listára. De a pártba nem léptem bele, pedig igen kapacitáltak. Azóta is lelkiismeret furdalásom van. Helyettem másnak kellett belépni, hogy a terv teljesüljön.
Az egyházzal is pórul jártam. Egyszer megkérdeztek, nem akarok-e papnak állni? Azt mondtam én a nőket szeretem, így aztán nem feleltem meg. Végképp kizáró tényező volt, hogy a gyerekeket meg nem szeretem, …úgy, mint ők. Nem bánkódom emiatt, az ember jól nézze meg mibe lép bele. Jó, jó, tudom én, vannak köztük jó emberek is. Szeretnek mindenkit, és mindent. Nőket, férfiakat, gyerekeket, pénzt is. Egész életük a szeretetről szól. Csak azt nem értem, hogy akkor miért van annyi háború, ha annyi vallásos ember van? Tudom, én ezt nem érthetem. Én csak egy kis szürke nyúl vagyok – még csak nem is nemzeti -, kopott bundával.
Már percek óta beszélek a semmiről, akár politikusnak is elmehetnék: ki tudok állni az emberek elé, csak még nem nézem le őket. Beszélek, de nem mondok semmit. Kinevetnek…
Á, nem, mégsem. Ahhoz, hogy igazán jó legyek, meg kéne tanulnom folyékonyan hazudni, sokat lopni, korrumpálódni, ittasan vezetni.
No, mindegy, legalább mi rokonok tartsunk össze!
Miért csodálkoznak? Maguk is a majomtól származnak, nem?
Vagy van maguk között páros ujjú patás, vagy esetleg páratlan ujjú? Most mér’ húzzák be a lábukat?
Esetleg valamelyikük csúszómászó, rágcsáló, vagy buta liba, esetleg palimadár?
Ha már a palimadárnál tartunk, nem vagyunk mi azok, pedig a vezetőink annak tartanak bennünket.
Jobb, ha bevallják a majmot.
Persze, tudom, kurva sok birka van ebben az országban, különben nem itt tartanánk.
Az is igaz, hogy nem mindenkinek sikerült kiemelkedni az állatvilágból. Van, aki csak odáig jutott, hogy két lábra állt. Nem mondom néha az sem olyan egyszerű mutatvány, ráadásul sok embertársunknak megsínylette a gerince. Elég sok gerinctelen emberrel lehet találkozni manapság!
Nem sok változás van ám az én gyerekkoromhoz képest.
Vezetőink hazudtak akkor is, hazudnak most is.
Az én időmben a párt irányította a médiát, most meg a kormányzó párt irányítja a médiát.
Az én időmben is nagy volt a szegénység, WC papírra sem tellett mindig. De újság legalább mindig volt otthon. A seggem annyi betűt látott, hogy megtanult olvasni.
De azért van változás is.
Akkor nem volt munkanélküliség, most van.
Akkor személyi kultusz volt, most nem nevezzük annak.
Akkor diktatúra volt, most nem nevezzük annak. Kezdem is magam komfortosan érezni. Csak most jobban fáj, mert már beleszagoltam a szabadságba.
Egy dolog azonban nem változott. Akkor is szólásszabadság volt, most is az van. Szabadon lehet dicsérni a rendszert, de ha elégedetlenkednek, annak következményei vannak. Tudniuk kell, másnapra azt is tudni fogják, hogy mikor szartak utoljára, és milyen színűt, de még azt is, hogy közben kidülledtek-e a szemeik.
Nem kell annyira tapsolni, megyek már. Különben is, a fiam kint vár. Szinte hallom mit fog mondani: öreg eljátszottad magad, gyere lefelé! No, minden jót! Jöjjenek el máskor is, hátha nem leszek itt.

A viszont látásra!